S. elment valamikor.
Nem tudom, ezt az üzenetet ő hagyta e itt, vagy valaki más. Felvettem, mikor reggel asztalomra hullott kintről, a bimbózó ágak szövedékei közül, kései találkánk fáradt leveleként. A fák azóta csak zöldebbek kint, mint korábban, a papír viszont egyre inkább sárgul idebent.
:
Kulcsok, zárak
Nem tudom, ezt az üzenetet ő hagyta e itt, vagy valaki más. Felvettem, mikor reggel asztalomra hullott kintről, a bimbózó ágak szövedékei közül, kései találkánk fáradt leveleként. A fák azóta csak zöldebbek kint, mint korábban, a papír viszont egyre inkább sárgul idebent.
:
Kulcsok, zárak
(Az alábbi sorok azért kerültek feljegyzésre, hogy ha akár
csak egyszer is valaki szeme elé kerülnének a falakon túl - amire igen kevés
esélyt látok jelenleg- akkor inkább vissza se hozza a Könyvtárba, és minden
bonyodalom nélkül engedje is el magától azonnal. Nem azt üzenik, hogy hagyjátok
abba a kulcsok megtalálását, viszont ezek szerint a lakatok és régi
zárszerkezetek tanulmányozása is igazán szórakoztató, tanulságos és megtérülő
tud lenni, bármelyik sorrendben, még ha a könyvkódok és titkosírások egyik álapokrif
enciklopédiájának átírásából származnak is, valamelyik kései kiadásból, minden
korok vége felé.)
…és akkor, akik eldönthették persze választottak is. Sokan voltak a lenézők, ők hűtötték le végleg a heves csillagokat is, láthatatlan erejük nyomán kapuk hipercsillagászati számosságú szárnyai nyíltak a másik irányba. Sokan, mások is pedig hiányként, lyukként hivatkoztak erre a jelenségre. Végül nem mindenki jutott el odáig sem, hogy ennek az elhatározásnak akár csak a küszöbén érezhesse magát, akik pedig mégis beléptek - az egészhez képest igen kevesen - számolatlanul sem lettek számosan. A kérdőjelek elterjedése gyorsuló ütemű távolságokat, csendes, fájó szakadásokat, visszhangtalan, örök búcsúzásban véget érő vakságot, a többiek visszavonhatatlan elhagyását eredményezte a Maradandók Társaságában. Legújabb tagjaik a Távozók Egyesületéről semmit nem tudtak meg később sem. Akkor, mikor már visszafordíthatatlan áthűlve a kérdések feltevésére is túl fáradtnak érezték magukat nevükhöz méltón maradtak helyükön. Végleg elköszöntek egymástól is, amire az általuk fenntartott hamis kép ellenére mindig is vágytak valójában, nagyon mélyen. A falak ekkor omlottak le átfogón és végérvényesen. Többé nem látta őket senki. A fények mozdulatlanná váltak és ezentúl nem érték el se a kerítés szélét, se egymást. A szomszédok, miután egyetlen világosabb pontként még egy utolsót pislogtak, ki tudja milyen irányban, végleg eltűntek abban a feketeségben, amitől korábban látszólag legalább annyira tartottak, mint Távozó társaik a többieket hevítő tűztől.
A Távozók erősnek bizonyultak, bár sokszor nem rajtuk múlt terveik valósággá alakítása, és sokan el is akadtak a szűkülő ösvények szorításában. A lángok örökkévalón elviselhetetlen hívogatása késztette szövetségüket az indulásra még a mi időnk kezdetén. Nem bírták túlélni, ahogy tornyaikat a Maradandók folyton folyvást a homoktengerekkel teszik egyenlővé. Alá is merültek ezért miden áramlás aljára, ahonnan ősi jeleket sodort partra még sokáig a tél hidege. Áldozatok áldozatait. Útjuk mégis az ismeretlen vizekre vezette néhányuk. Persze ott még senki nem járt úgy, hogy utána velünk is beszélhetett volna, mivel nem tért vissza az Egyesület szerint szerencsés kevesek közül még senki. Már nem is tudom, a régi ismerősök, barátok, szeretők, testvérek, ősök és leszármazottak közül ki is próbálta meg erre feltenni a jövőt, ezt a szinte lehetetlen vállalkozást. Nem emlékszem már arcukra, szemük az enyémhez hasonlóan nem csillog többé vissza senkire. Páran talán, ha át is jutottak, töredékesen. Név szerint senki. A Maradandók megírták, vagy megpróbálták kitalálni neveiket is, valahol még meg is lehet ez a feljegyzés vagy lista, de ugye mi nem tudjuk hol, ők pedig már el is felejtették ezt az egészet, miközben még vissza sem tudnának oda menni, ahol hagyták, mert már nem mozdulnak többé. Energiatartalékaik kimerültek, hatástalanok. Valami kihalt könyvtárban, levéltárban, végső archívumban, vagy mi a csudában lehet minden az ilyen utazókról szóló térképekkel együtt, ha mindez még létezik egyáltalán és a jelzések szilánkjai nem szóródtak még teljesen szerte szét a hideg északi szelektől.
*
Én néha még elmentem a városi Könyvtárba, de amióta közülünk valaki, aki elkapta ezt az új veszettséget, és folyamatosan elefántcsont-tornyozik mindenkire és mindenre, már elkezdetem félni az egésztől. Így jelenleg nem nagyon járok már ki. Persze még ha úgy döntenék is, hogy elindulok, már nem nagyon tudnám elhagyni a szobám. A lakótársam egyik hajnalban eltűnt, valószínű elment valamiért köszönés nélkül, bezárta egyetlen közös kulcsunkkal a lakást és már hetek óta nem jött vissza. Én meg itt ülök magamban azóta is, mert a kulcsot magával vihette, az ablakaimon nehéz rácsok, az ajtón a súlyos lakatok, az utcákon pedig senki. Így ha lenne is bátorságom, akkor se tudnék kimenni a valószínűleg fertőző és mindenkit eltüntető levegőre. Tényleg hová tűnt mindenki? Azóta csak apróbb és nagyobbacska madaraimat küldöm el, ha szükségessé válik visszavinni valamit a Könyvtárba, ami még nálam maradt. Félek attól, hogy egyszer mégis pótdíjakkal büntetnek. Annak viszont továbbra is örülök, hogy szárnyasaim kalitkáit még ki tudom nyitni. Hozatok velük vissza ezt-azt. Csak az a probléma, hogy mostanában nem szállítanak vissza semmit, vagy jobb esetben is a kívánt könyvek helyett csupán valami ótvar, rozsdás kulcscsomót, amivel itt a falak közt nem sokra mentem még. Ki tudja, talán a következővel nyílni fog a záram, de már madaraim is régóta sehol.
*
(Tudom, hogy igazából nem tudom mi lett velük, és ami jaj, a legnyugtalanítóbb hideg éjjeleimen: nem tudom, hogy még mit nem tudok.)
…és akkor, akik eldönthették persze választottak is. Sokan voltak a lenézők, ők hűtötték le végleg a heves csillagokat is, láthatatlan erejük nyomán kapuk hipercsillagászati számosságú szárnyai nyíltak a másik irányba. Sokan, mások is pedig hiányként, lyukként hivatkoztak erre a jelenségre. Végül nem mindenki jutott el odáig sem, hogy ennek az elhatározásnak akár csak a küszöbén érezhesse magát, akik pedig mégis beléptek - az egészhez képest igen kevesen - számolatlanul sem lettek számosan. A kérdőjelek elterjedése gyorsuló ütemű távolságokat, csendes, fájó szakadásokat, visszhangtalan, örök búcsúzásban véget érő vakságot, a többiek visszavonhatatlan elhagyását eredményezte a Maradandók Társaságában. Legújabb tagjaik a Távozók Egyesületéről semmit nem tudtak meg később sem. Akkor, mikor már visszafordíthatatlan áthűlve a kérdések feltevésére is túl fáradtnak érezték magukat nevükhöz méltón maradtak helyükön. Végleg elköszöntek egymástól is, amire az általuk fenntartott hamis kép ellenére mindig is vágytak valójában, nagyon mélyen. A falak ekkor omlottak le átfogón és végérvényesen. Többé nem látta őket senki. A fények mozdulatlanná váltak és ezentúl nem érték el se a kerítés szélét, se egymást. A szomszédok, miután egyetlen világosabb pontként még egy utolsót pislogtak, ki tudja milyen irányban, végleg eltűntek abban a feketeségben, amitől korábban látszólag legalább annyira tartottak, mint Távozó társaik a többieket hevítő tűztől.
A Távozók erősnek bizonyultak, bár sokszor nem rajtuk múlt terveik valósággá alakítása, és sokan el is akadtak a szűkülő ösvények szorításában. A lángok örökkévalón elviselhetetlen hívogatása késztette szövetségüket az indulásra még a mi időnk kezdetén. Nem bírták túlélni, ahogy tornyaikat a Maradandók folyton folyvást a homoktengerekkel teszik egyenlővé. Alá is merültek ezért miden áramlás aljára, ahonnan ősi jeleket sodort partra még sokáig a tél hidege. Áldozatok áldozatait. Útjuk mégis az ismeretlen vizekre vezette néhányuk. Persze ott még senki nem járt úgy, hogy utána velünk is beszélhetett volna, mivel nem tért vissza az Egyesület szerint szerencsés kevesek közül még senki. Már nem is tudom, a régi ismerősök, barátok, szeretők, testvérek, ősök és leszármazottak közül ki is próbálta meg erre feltenni a jövőt, ezt a szinte lehetetlen vállalkozást. Nem emlékszem már arcukra, szemük az enyémhez hasonlóan nem csillog többé vissza senkire. Páran talán, ha át is jutottak, töredékesen. Név szerint senki. A Maradandók megírták, vagy megpróbálták kitalálni neveiket is, valahol még meg is lehet ez a feljegyzés vagy lista, de ugye mi nem tudjuk hol, ők pedig már el is felejtették ezt az egészet, miközben még vissza sem tudnának oda menni, ahol hagyták, mert már nem mozdulnak többé. Energiatartalékaik kimerültek, hatástalanok. Valami kihalt könyvtárban, levéltárban, végső archívumban, vagy mi a csudában lehet minden az ilyen utazókról szóló térképekkel együtt, ha mindez még létezik egyáltalán és a jelzések szilánkjai nem szóródtak még teljesen szerte szét a hideg északi szelektől.
*
Én néha még elmentem a városi Könyvtárba, de amióta közülünk valaki, aki elkapta ezt az új veszettséget, és folyamatosan elefántcsont-tornyozik mindenkire és mindenre, már elkezdetem félni az egésztől. Így jelenleg nem nagyon járok már ki. Persze még ha úgy döntenék is, hogy elindulok, már nem nagyon tudnám elhagyni a szobám. A lakótársam egyik hajnalban eltűnt, valószínű elment valamiért köszönés nélkül, bezárta egyetlen közös kulcsunkkal a lakást és már hetek óta nem jött vissza. Én meg itt ülök magamban azóta is, mert a kulcsot magával vihette, az ablakaimon nehéz rácsok, az ajtón a súlyos lakatok, az utcákon pedig senki. Így ha lenne is bátorságom, akkor se tudnék kimenni a valószínűleg fertőző és mindenkit eltüntető levegőre. Tényleg hová tűnt mindenki? Azóta csak apróbb és nagyobbacska madaraimat küldöm el, ha szükségessé válik visszavinni valamit a Könyvtárba, ami még nálam maradt. Félek attól, hogy egyszer mégis pótdíjakkal büntetnek. Annak viszont továbbra is örülök, hogy szárnyasaim kalitkáit még ki tudom nyitni. Hozatok velük vissza ezt-azt. Csak az a probléma, hogy mostanában nem szállítanak vissza semmit, vagy jobb esetben is a kívánt könyvek helyett csupán valami ótvar, rozsdás kulcscsomót, amivel itt a falak közt nem sokra mentem még. Ki tudja, talán a következővel nyílni fog a záram, de már madaraim is régóta sehol.
*
(Tudom, hogy igazából nem tudom mi lett velük, és ami jaj, a legnyugtalanítóbb hideg éjjeleimen: nem tudom, hogy még mit nem tudok.)
