Fejezetek Lily és Sofie üzeneteiből (7)
J. puha sötétségben eszmélt. A szobából távozó lányok meztelen lábait homályosan és nehezen követhetően látta még, mikor kinyitotta szemét a becézgető, kedves suttogások hangjára. A mentaillatú levegő egyre kékesebb fényként kezdte túlvilágítani a sárgás lámpákat a nyitott ablak kivágásában. A madarak hangjai emberi kacajjá váltak, majd minden csendes lett. Kipihent volt.
Lent a konyhában reggelivel várta a család. Mintha születésnapja lett volna, mindenki összegyűlt a tiszteletére és kedveskedett neki. Úgy érezte fiatalabb lett és a többiek is nagyon jó formában voltak. Jó kedvű volt és felszabadult, annak ellenére, hogy sehogy sem állt össze a fejében a kép. Minden természetesnek és magától értetődőnek tűnt egy olyan világban, ahol semmi és senki sem volt a helyén. Úgy rémlett nem itt kellene lennie már rég, és valami nagyon fontos részt félbehagyott, amit sürgősen és bármi áron folytatnia kell, de nem mert elindulni. Valami szégyenérzet miatt gondolni se mert ilyesmire. Úgy vélte ez azért van, mert csak nemrég engedték el a kezelésről és még sokszor álmodott is róla.
Egyre feszültebb lett. Az út pedig odakint folytatódott. Valakit meg kell találnia. Hol lehet? Csak később tűnt fel neki milyen régóta nem is járhatott otthon. Az egész ház megváltozott, nem ismerte fel a belső tereket. Tényleg hol lehet? Elköltöztek volna?
Az egyre erősödő bizonytalansága miatt kikísérték a kertbe, hátha képes lesz felfogni valamit. Mindenki türelmesen beszélt hozzá, de vigyáztak az ingerek adagolásával. Megtanácskozták felette, mennyire mehet ki és úgy határoztak a kert bőven elég lesz még. Közben mosolyogtak. J.-nek ez őszinte kedvesség volt és nem érezte a fölény gúnyos kifejezésének. Nem is volt az. Lassan kilépett az üvegajtón a teraszra ahol a pálma levelei az arcát simogatták. Nem látott ki a növényektől, ezért engedélyt kért, hogy körülnézzen messzebb. Közvetlenül a lába alatt megtalált egy apró ösvényt ami kikanyarodott a fák és levelek mellől. Elindulva rajta szűk köröket írt le a magasba nyúló zöld boltozatok alatt, hogy több fordulat után elszédülve kiérjen erről a piramisszerű kúpos építményről egy füves területre és megpillanthassa a kert szélét, ami egy óriási üvegbúraként a házuk tetejéig ért. Meglátta benne a tükörképét, amiben nem ismert magára.
- Az egész kicserélhető. -mondták szülei.
- A forma és az anyag meghatározza a lehetőségeinket, de képesek vagyunk felépíteni, amit csak akarunk. A törvények megengedik. Az az óriási éjjeli lepke és az apró világító bogár abban a sötét lyukban, ahol elaludtál a múltkor képes volt elültetni a félelmeken keresztül is az utazások felismerését. Persze sokan előbb szétszedetik magukat teljesen, ami rengeteg fájdalommal jár. Elkerülhetetlen, de aki figyel és gyakorol sokat tanul a megsemmisítő találkozásokból. Lelassul, apróvá válik és távolivá, elveszettségéből mégis felépíti azt, ami volt, persze más formában, ugyanúgy. -mesélték.
J. felismerése könnyeddé tette.
- Ti már nem azok vagytok, akiket én ismerek. Köszönöm, hogy megmutatjátok nekem, milyen is lenne minden, amikor én még nem vagyok közöttetek. Jelenlétem megérkezés, visszatérés és elindulás egyszerre. Választásaitok és lépéseitek juttattak ide. Ha ez átformálható, akkor nem minden esetben szükségszerű, hogy itt legyek köztetek. Ez csak az egyik lehetőség. Már mostani alakom is ismeretlen újdonság. Valamikor régen ti sem ugyanazt választottátok, ezért már semmi sem lehet ugyanaz, ami utána következik. Csodálkozom, hogyan lehetséges ez. Mégis egészen én vagyok itt most, pedig sejtjeimben más lehet már az örökítőanyag. Génjeim nem vártak rám. Azok a lányok reggel mind képesek voltak továbbadni egyedi szerkezetemet. Vajon hol lehetnek? Még egyiket sem láttam azóta. Hová bújnak? Mikor lesz a választásom eredménye kézzelfogható? Indulnom kell. Megkeresni... Megtalálni... Kiválasztani... -motyogta J., miközben a kert hátuljában felismerte nagyszülei udvarát, immár kivágott fáival, csupaszon és szárazon. Régen egy lugas volt. Mintha mások építették volna fel a kisházat, ami modern ízlésével elütött az emlékeiben szereplő szerényebb kivitelű mellékszárnytól. Úgy érezte egyre jobban múlik az idő és mindenki egyre távolabb kerül tőle. Felismerte ugyan azt, ami sajátosan közelivé tette a számára kedves helyet, mégis látta mennyire idegen lett ezzel együtt az egész. Becsukta a szemét. A többiek visszamentek a házba. Egyedül maradt. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy mégse kellett volna lenyelnie azt a tablettát, amit még a vonaton kapott. Mi is történt azóta? Kérdezte magától, de a válaszhoz több is kellett annál, minthogy magába nézzen.
