Fejezetek Lily és Sofie üzeneteiből (9)

A vicc az volt, hogy én mennyire nem tudtam erről az egészről, ami Lily tabletta ötletét illeti. És ez persze idővel nekem csak egyre kellemetlenebb lett. Még később sem lett eléggé vicces ahhoz, hogy ilyen képzelgésekből fakadó egészségtelen beavatásokon nevetni tudjak. Inkább voltak ezek tivornyák az eredeti célokhoz képest.

A zene felszabadító ereje nem játék.

Egyéni úton ezért sikerült is elérnem, hogy nekem ne kelljen egy-éneklő rendszergazdákat előállító- zenésszé változnom a csillagok között, kikapcsolódás gyanánt. Ennek ellenére alaposan ismerem a lehetséges összhangzattan és a mérhető zenei mintázatok viselkedésformáló összefüggéseit. Azokat az eltévelyedett őrülteket is láttam már, akik törvényszintre emelnék ezek egyes elemeit. Nekem ez nem menne. Meg is maradtam egyszerű hallgatóságnak, csendes megfigyelőnek, aki csak a maga számára tárja fel az ilyen írások és szerzemények titkát, hogy rájöjjön mi is olyan elgondolkodtató bennük, vagy épp miért annyira semmihez sem hasonlíthatók.

Másokkal érthetően is megosztani ezeket a meta szinten akár működtethető felfedezéseimet persze nem áll szándékomban. Ez nem egy tanulmány vagy útikalauz azoknak, akik ilyen formába kódolnák terveiket mások számára a jövővel kapcsolatban. Eredményeim azoknak lesz csak érthető már puszta formai okok miatt is, akik hozzám hasonlóan letettek arról, hogy visszamenőlegesen itt bármi átértelmezhető, mégis szeretnének ebben a világban folytatni tovább. Nem pedig egy elkövetkezőben.
Ez nem maradiság vagy valami visszarévedő idealizmus tünete, hanem csak a biztosan és kétségbevonhatatlanul megtörténteknek a lehető legpontosabb rekonstruálása, mert valami nagyon nem stimmel abban az egészben, amit Lilyék itt előadnak a többieknek evolúciós determinizmus vagy szabad akarat címen. Én inkább kimaradok ebből az egészből, ahogy lehet.

Ezt a szintet tudtommal csak az ebben máig ismeretlen szerepet játszó J.-nek sikerült végül megtartani, mikor értékelte a fellépéseket. Sokáig csak neki tulajdonították az eddigi feljegyzések az ezzel járó tudatosságot, amik ezek szerint is talán tévesek és korrekciókra szorulnak, ami engem illet, azokkal a félresikerült viccekkel együtt, amiket csak a kitalálója tart humorosnak. Mindenesetre számomra J. is inkább egy hozzám hasonló figyelmes hallgatóságként fontos, aki a végsőkig megőrizte egyediségét, miközben az aktív éneklési, zenei és kiterjesztett audiovizuális képességei is egyedülállóak voltak, amint az számomra is kiderült, mivel hallottam és láttam játszani nem egy alkalommal, mielőtt abbahagyta volna az egészet. A többieknek pedig előbb utóbb szembe kell nézniük a felismerések következményeivel, hovatovább jóvátehetetlen bűneikkel.

Addig is el kell mondjam, mi volt az a másik terület, ami miatt J. még mindig nincs a saját helyén, és ami csak a mi felügyeletünk miatt nem járt végzetes következményekkel. Megpróbálom saját egyetemi kapcsolataimon keresztül leírni, miken is ment akkoriban keresztül.

„Miután elbocsátották az alkalmazott  grafika területéről, hónapokig állás nélkül maradt. Ez nem okozott különösebb gondokat, mert addigra már rengetegen támogatták a kutatók közül, így valójában nekik dolgozott, miközben emiatt nem volt szükséges, hogy új megélhetés után nézzen. Talán pont emiatt az egyik laboros kolléga lehetett az, aki végül elvezette őt abba a hangszerboltba, ahonnan azt a semmihez sem fogható berendezést végül megszerezte minden különösebb anyagi ellenérték visszaszolgáltatása nélkül. Egy furcsa és számomra érthetetlen tranzakcióban, amit ő fogalmi hitelnek hívott, megkapta az üzletvezetőtől, aki leginkább egy vidám, szakállas csavargóra emlékeztetett az ipari forradalom idejéből.
Akár a csoport vezette oda azzal, hogy szándékosan rossz címet adott neki egy fontos eseményre, akár nem, mindenesetre ez a kereskedő nem lehetett ennek a világnak a része teljesen, ha ezt képes vagy elhinni nekem. Egyrészt mert a jókedvét az akkor már egyre gyakoribb baljós előjelek és anomáliák sem tudták elvenni vagy eltéríteni más irányba, másrészt pedig olyan dolgokról tudott veled és J.-vel kapcsolatban, amiről azt hittem még nem kerültek ki a korábbi találkozókról L.-lel.  A többiek, akik még úgy tűnt sokáig meg tudják őrizni optimizmusukat a jövővel szemben, mostanra mintha teljesen eltűntek volna a városból, mire nekünk újra lehetőségünk adódott intenzívebb társasági életet élni és esténként kimozdulni.
Mindenesetre ez a szakember valahonnan sejthette, hogy azon a napon el fogunk hozzá tévedni, és ezért úgy tűnt, hogy már várt minket foltos, kockás ingében és használt hangszerekkel foglalkozó eldugott kis üzletében, ami a városnak egy kiesőbb, északi részén bújt meg egy zsákutca végén.
A városba amúgy épp egy kedves ismerősünk születésnapjára igyekeztünk. Ilyesmire nem volt korábban nagyon példa, mert egyszerűen nem foglalkoztunk egymással ezen a szinten, és nem tartottunk ilyesmi bulikat, ahova magunktól meghívtuk volna egymást. Hogy ebben a különös találkozásban - ahol múltunk bizonyos része nem volt ismeretlen az eladó számára - milyen köze volt annak a J.-t is támogató mérnöknek, azt én talán már nem tudom meg soha, pedig felettébb érdekelne. Ő ismerhetett minket annyira, hogy ízlésünkről,  érdeklődéseinkről és korábbi eredményeinkről annak a boltosnak is mesélhessen, aki mintha egészen tisztában lett volna a kutatási anyagunkkal.”

Egy másik forrás így folytatja:

„Nem is tudtam, hogy ilyen kedvezményesen is hozzájuthat valaki egy ilyen csodás hangszerhez. Külsőre nem igazán tűnt értékesnek, de a képességei bámulatosak voltak. Egy nem épp kicsi, fa és fém doboz, közepén egy tengellyel, ami körül fényes fém és villogó végű üvegszál alkatrészek forogtak. Ezek a szálak változó sugarú körben folyamatosan egymást keresztezték, egymásba csavarodva és látszólag csúnyán összegubancolódva, de végül újra szépen elkülönülve egymástól. Volt ebben a mozgásban valami folyékony lendületesség.

...

Nem kért érte sokat a mester, ami J. zsebéből éppen ott előkerült, az pontosan elég is volt, pedig J. nem volt igazán gazdag. Ezt furcsálltam. Tudtam, hogy egy használt, összetákolt hangszer, ami egy láda aljáról került elő, kissé kopottan és porosan, de a hangja alapján egy páratlan munka, ami csak érthetetlen okokból nem kellhetett eddig senkinek. Mondjuk sokan nem is lettek volna képesek megszólaltatni, vagy egy már meglévő zenei formációba beilleszteni, mert a hangszerek családi hasonlósága szerint sem az ütősök, sem a húrosok, vonósok, sem a fúvósok, billentyűsök stb. klasszikus osztályai közé nem tartozott, és tudtommal teljesen egyedi darabként született a készítője bogaras hóbortjaként, hogy egyedül is elszórakozzon a zenével a problémás közösségi kötöttségek nélkül, ami a zenekari munkát illeti. Nem tudhatta előre, hogy J. kezei között mennyire képes közösségi szinten is megélhető, együttesekben megszólaló eszközeként is működni ez a magányos és intim élményekhez tervezett tárgy.
Leginkább egy szintetikus kísérletre emlékeztetett kilógó hálózati csatlakozójával, potmétereivel, megannyi ki és bemeneti eszközével, összehajtható sisakjaival, de ezek mind csak egy oldalsó lecsatolható rétegként egészítették ki az akusztikusan megszólaló és emberi erővel meghajtható gépet. Érdekes, hogy a középső korongon tekeredő spirál hosszú használat nélkül töltött idő után is mintha változott volna, és nem állt volna meg teljesen forgásában, miközben folyamatosan hallatott egy halk de határozott zümmögést, mint egy szuper sokáig lassuló végtelenített lemezlejátszó, ami soha nem állhat meg, és nem érheti el a nyugalmi helyzetet. Egy kis közvetlen napfény hatására ez a forgás alig érzékelhetően új lendületet tudott kapni, így jobban meg lehetett figyelni a hangszer különös öntevékenységét.

Nem szabad kihagyni a további véletlen minőségeket, amik a szándékos megszólaltatás közben jelentkeztek, és ami az élmény különös egyediségének jelentős részét képezték a játékos meghatározott ötletein túl. Ennek oka pedig nem egy hibás működés miatt volt jelen, hanem a tervező konstrukciója mentén eleve bele volt kalkulálva az eszközbe. Sokan mégis kiakadtak tőle. J. kezei között viszont valódi kompozíciókká emelkedtek improvizálás közben. Fontos megemlítenem, hogy máshogy nem is igazán lehetett játszani rajta, egy konkrét darabot még senkinek sem sikerült egy az egyben megszólaltatni ezek nélkül a harmonikusnak vagy épp diszharmonikusnak tekinthető zenei addíciók nélkül. Ez addig nem is volt probléma, amíg mindenki elfogadta, hogy az épp hallható muzsika egy az egyben ott a jelenben születik, kiszámíthatatlanul tartva az ismeretlen lezárás felé, ami néha perceken belül bekövetkezett, de sokszor akár órákig is váratott magára.

J. ösztönösen érezte a hangszerben rejlő lehetőségek tárházát és nagyon szépen játszott a meglepő fordulatokkal és váratlan dinamikákkal. Egyedül azt sajnálom, hogy olyan hamar elvesztette egy turné után.  Állítólag annyira saját zenéjének hatása alá került az utazás során, hogy végül elvesztette a külvilággal a kapcsolatot és ekkor ellopták tőle. Egyik zenésztársáról viszont tudni vélik, hogy kölcsönadta neki és még mindig nála van, bár még a mai napig nem tudott megtanulni játszani rajta, ezért még ki sem viszi magával sehova a próbateremből. Talán érdemes lenne felkeresnem, ha tudnám kiről is van szó. Mindenesetre J.-t mintha kevésbé izgatná a dolog. Ő mindig is csak egy futó epizódnak tarthatta azt, ami másoknak annyira meghatározó élményt jelentett, hogy több ezer kilométert is megtettek J.-t követve, csak hogy újra halhassák.

Nem volt mindig ilyen csapongó, de ezek a felfedezései valószínűleg olyan további új rétegét hozták elő a számára élő valóságnak, ami megállíthatatlanul vonzotta még mélyebbre a folyamatosan felsejlő ismeretlenbe. Egyszer csak teljesen eltűnt előlem az egyre kevésbé áteresztő fátylak erdejében, én pedig nem tudtam követni és végleg lemaradtam tőle. Pedig nem ártott volna figyelmeztetnem a…”

Itt át kell váltsak egy érzékletesebb neuroszkenerre:

 „A játékélmény olyan volt, mint egy gyorsan mozgó gördeszkán egyensúlyozni, miközben távcsővel a folyamatosan elhaladó rendszámtáblákat fürkésszük, hogy ábécé sorrendbe szedve fel is jegyezzük azokat egy virtuális telefonkönyvbe, attól függően, hogy hány szabad végtagunk és agykapacitásunk áll még rendelkezésre a művelethez.  Mindez viszont egy olyan természetes könnyedség megélésével járt együtt, ami új örömérzetek kíséretében lendít túl hétköznapi képességeinken, mint egy fékezési kényszer nélküli folyamatos gyorsulás bizsergetése a tudat legtávolabbi, legnehezebben elérhető alkotó és megismerő szintjei felé, ahol visszafordíthatatlanul elsajátítható a Kozmosz különböző téridő síkjain lehetséges összes hipercsillagászati számosságú egyedi hullámjelenség egyidejű kezelése a belőlük permutálható, hatványozottan sokasodó, de még így is véges számú összhangzat, frekvencia-puzzle, periódusidő, repetíció, szólam, amplitúdó, hangszín, hangnem, hangolási rendszer, tempó, ellenpont, felhang, felezési idő, sugárzási energia, planetáris és bioszférikus ciklus, naptevékenység csörömpölés, pulzár kattogás, keringési klikkelés, forgási süvítés, galaxis morajlás, fény-árnyék tánc, elektromágneses sercenés, proton pukkanás és a többi a végső hideg elcsendesedésig, vagy a vég nélkül ismétlődő összehúzódások és tágulások pszichedelikus monotóniába révüléséig.

Egyedül a kvantum világ mélyének részletességébe lépő felbontás elérésekor válik lehetségessé a hangszeren való játék azonnali és elszalaszthatatlan befejezése, de ez a záró taktus a külső megfigyelő számára teljesen más tempót mérve jelentkezik a játékos metronómjához képest, miközben furcsa mód ugyanabban a zárt rendszerben és ugyanazokon a térbeli koordinátákon tartózkodnak, hogy a végén egymáshoz kísértetiesen is hasonló zenei élményről számoljanak be.

Ezt úgy lehet még elképzelni, hogy megkülönböztetjük egymástól azt a két esztétikai rendszert, amiben a hangszer működése manifesztálódhatott.  Az egyikben a játékos számára vált egy külső fülnek rövid (öt perces) zenei darab élménye órákon át tartó zenei utazássá. (Mérhetően olyan deficittel járt ez a tevékenység a zenésznél, ami csak gyakorlott koncentrációval és állóképességgel volt lehetséges.) A másik esetben épp fordítva: amíg a játékos alig kezdett belemelegedni egy általa félpercesnek elképzelt zenei bevezető előadásába, addig a hallgatóság látszólag már az egyik pillanatról a másikra felállt és váratlanul eltűnt körülötte. Utólag kiderült a zenész számára, hogy a közönség fél uszkve egy órás hiábavaló várakozás és unalom után hagyta ott valójában a koncertjét, és nem a pillanatnyi felütés közben, mivel számukra a befogadói magatartás következtében ennyi idő alatt sem történtek érdemi változások az előadott produkcióban, a végtelenítve ugyanazt loopoló periódusok hosszú távon elviselhetetlen monotóniájának köszönhetően. Volt rá példa, hogy a zenészt csak két nap múlva látták lemenni a színpadról, miközben számára csak egy rövid szólózásnak tetszett az egész, amit produkált.

Mikor belekezdett egy előadó a játékba, a külső befogadó számára teljesen láthatatlanná és tapinthatatlanná vált, így azt se tudták, hol keressék játék közben, hogy esetleg szóljanak neki, ha valami baj lenne. A hangok viszont egészen betöltötték ilyenkor a termet és rövid időn belül úgy tűnt, mintha mindenfelől jönnének. A hangélmény egészen különös és a korábbi eszközökhöz nem fogható módon alakult ki mindeközben a hallgatók fejében, a különböző alakú mágneses terek segítségével, ami nem csak a zenészt tette máshogy láthatóvá vagy láthatatlanná, hanem egy teljesen egyedi, éber álomképet, vagyis inkább irányított belső képzetet, hallucinációt is létrehozott, mérhető külső fényekkel együtt.”

…

„Nem is tudom hogyan működik ez a dolog. Eddig nem hallott és látott szinesztézikus összhang alakul ki minden koncerten a hallható és látható területek között, amikben az egyik csatorna minden egyes apró módosulása a másik kölcsönös megváltozásával jár együtt, miközben a befogadó nem tudja eldönteni, hogy a látszólag képi, vagy a hallhatólag akusztikus értékek változása aktuálisan épp az oka vagy esetleg az okozata ennek a meghatározottságnak. Olyan visszacsatolás alakul ki, amiben ha elfordítjuk a tekintetünket, hogy a terem egy másik pontjára pillantsunk, akkor az ezzel járó látvány képének változása egy rövidtávú audiális emlékezésre is visszaható zenei kompozíciós elemként értékelődik, ahol a mozgásunk pillanatához képest jóval korábban elhangzó dinamikai erősödés az egyes szólamokban, és egy szűkített akkord keltette feszültség várható feloldása, a múltról való emlékeinkre visszakapcsolódva olyan jelentést kap, amiben a korábban hallott tényleges zenei minőség (a hangerő emelkedés és a szűkítet akkord) előre jelzi számunkra azt a konkrét tevékenységet is, hogy mi hamarosan elfordítjuk a tekintetünket. Nem lehet szétválasztani az ebben jelentkező szabad döntéseinket és következményeit a természetként felfogható környezet hang és látvány élményeinek megváltozásaival, mert annyira egylényegűvé válik a belső és külső világ, ami közül az egyik azonnal módosul a másik tartalmának függvényében és vissza, mintha reagálna ránk, miközben szinte minden tekintetben váratlan meglepetésekkel szolgál.

Egy múlt időben elhangzó motívum a jövőben, az akkor épp jelenként megélt, és hibásan eldönthetőnek értékelt mozgásunkat előrejelző üzenetként értelmeződik, ami miatt teljesen az a paranoiás élményünk támad, hogy a legcsekélyebb mértékben sem mi rendelkezünk saját testmozgásunk felett, és végeredményben képtelenek vagyunk szabadon meghatározni cselekvéseinket. Az akaratunk determináltsága és annak élményszerűvé tétele, hogy végső soron nem is létezik, viszont annyira bizsergető módon van ábrázolva a hangszer segítségével, hogy elismeréssel adjuk át magunkat a létezés megvadító súlyának. Felismerjük az új zenei funkciók áradatában a folyamatosan keletkező hiány megkönnyebülést hozó élvezetét.”

Másvalaki szerint:

„…közben végig ott van az egység megtapasztalása, ami leginkább az egész közösség mibenlétének és okainak teljes felfogásához hasonlítható. A szétesés félelmének élménye játékos is, akár egy hullámvasúté, mely az egyik példában épp egy egész birodalmat irányító fővároson visz végig. Az egész a nagyvárosnak a hatalmas lakó és hivatali rendszereket kettészelő folyójánál indul. Az ég felhős és szikrázóan napsütéses. A folyó vize tiszta és enyhén görbülő, mint egy szőnyeg széle. A kettő között pedig csillogó szalagként a magas épületek bonyolult alakzatai, mint időtlen héroszok vagy kellékek különböző korok szobrászműtermében. Fegyverük mozdulatlan, tekintetük üres, létezésük mégis megkerülhetetlenül meghatározó ránk nézve. Gyorsan haladunk, akár egy motorcsónak, vagy mint egy alacsonyan szálló repülő, az út mégis vég nélkülinek tűnik. Az elágazások lehetetlennek tűnnek, mégis számtalan módját pillanthatjuk meg, ahogy a zene elkezdődik. Egymás fölötti és alatti hidakat látunk, amelyek egyikén a szimmetrikus túloldalon épp mi is lehetünk. Közöttük tekerednek minden irányba az épületek, formájuk a racionalitás és burjánzás keveréke, akár a hangok, amelyek úgy tűnik azáltal születnek, hogy elsuhanunk mellettük. A távoliak a mély szólamokat jelentik, a közeliek vezetik a fő motívumot, minden más pedig kíséret a harmónia és az autonóm szólamok közt. Az oszlopok némán tartják a rendet, elkülönítve az egyenlő ütemeket. Némelyik épület annyira hatalmas, hogy úgy hisszük, belsejében akár egy másik várost is felépíthettünk volna, benne új utakkal, parkokkal és folyókkal. Nehéz megkülönböztetni ezeket a felhőktől, vagy a felületen visszatükröződő külső város egész képétől, amiben látunk gomba és karfiol alakú épületeket is. Mások felnyársalt hagymára vagy eperre emlékeztetnek, de nem ritka, hogy egyszerűen a hullámok lemerevített mintázatából képződik egy formai megoldás. Mindenhol tisztaság uralkodik. Az üveg homlokzatok hibátlanok, a hangok össze-vissza töredeznek bennük, ha jobban figyelünk. A szél orgonaként játszik közöttük, az eső színezi a rétegeket. Még mindig a túlpartot nézzük. A felhőkarcolók egyre magasabbak, egyre több oldalsó kinövéssel vagy kövér dudorral, mintha egymásba kapaszkodnának. A főmotívum átalakul. Nem lehet tudni, hogy a jövő építészete ez vagy egy nem emberi civilizációé. A nap fénye is változik, hol kékesebb, hol sárgásabb. Új városrész következik: bejáratok és épületekből alkotott barlangok hatalmas nyílásainak kürtjei. Rájövök, hogyan lehetséges, hogy zenehallgatás közben épp egy húrt babrálok valamelyiknek a mélyén, aminek erősített hangja kiszűrődik az effektként épített tömb száján. Énekelni is tudok ez alatt. Mindeközben a különös az egészben az, hogy feltűnik, hogy egy időben vagyok ott egyszerre több ilyen odúban, ahol egymástól eltérő hangszereken játszok és énekelek külön-külön, míg ez alatt kívülről egyben is hallhatom hangjaim eredőjét. Mindez mégsem szokatlan, hanem teljesen természetes, amit a zene élménye is megkíván a maga többszólamúságában. Ekkor látszólag teljesen átveszem az irányítást és az utána hallható összes hangot saját kedvem szerint alkotom meg. A döntés szabadsága és a zene végső formája azonban magáé a városé, amin én csak keresztülutazok. A város látványa segít általam kialakítani a legjobb zenei megoldásokat. Összekapcsolódok a látvánnyal. Azt hiszem a látvány lesz maga a zene és az általam létrehozott dallam teremti meg az éppen látható valóságot is, a zenéből álló fényes várost, a városból álló zenei fényt, a fényből álló városi zenét. Egyre gyorsabban és pontosabban tudom meghatározni a felvehető hangok értékét, szélső értékek felé közeledő ritmikai aránypárokat hozva létre, ami mintha megtöbbszörözné a rendelkezésemre álló időt, kiszélesítve a mozgásteret is ebben a száguldó utazásban. A lehetőségek száma ekkor exponenciálisan emelkedik, de hamarosan ez az óriási buborék kipukkad a megnövekedett számú különböző részletek kalkulálhatatlanságában, vagy pontosabban szólva anyagnélküliségében. Ilyenkor egyszerűen kevés lesz a hordozó, túlcsordul a tartalom, miközben elfogy a befogadó felépítésére fordítható matéria. Pedig a zenének ez az egyik csúcspontja, amikor az egész metropoliszt teljes egészében van esélyünk megpillantani. Ha megtörtént az infláció, elkezdődik az eddigiek újrarendeződésének kísérlete, amire más törvények vonatkoznak. Azt tapasztaljuk, hogy egy szűk járatba vezetett utunk, ahol nagyon nagy sebességgel vagyunk kénytelenek haladni a tér minden irányába annak a lehetőségnek a végső elvesztésével, hogy újra a felszínen köthessünk ki. Ezeknek a belső utaknak az összetettsége miatt még többször előtűnik a város széles útjaival és éles árnyékaival, mi mégsem leszünk képesek újra kilépni oda. Az éles kanyarokat innentől csak a virtuozitás csillapításával lehet enyhíteni. A többi aula hangjai távolivá válnak. Továbbra is képesek vagyunk bármit lejátszani, amit korábban másoktól hallottunk vagy magunk írtunk, ezek mégis az eddigiek egyfajta variációivá egyszerűsödnek, amiben a struktúrák összekötése válik fontossá. Ebben legtöbbször nagyon mélyre kell süllyedni. A térbeli ereszkedéssel közben elérhetővé válnak olyan képlékeny zenei archetípusok, ősi motívumok, amikben örökké el lehet veszni abban az értelemben, hogy nem lesz semmiféle viszonyítási pontunk. Ekkor mi is feloldódunk egy langyos és kék óceán áramló mélyében, ahova talán a város folyója is vezetett volna, ha mi nem rövidítjük le az utat az összes kövek öreg irányába. Ott már nemigen van látni és énekelni való dolog. Bármennyit is időznénk odalent, az óceán egyszer csak úgy határoz, (mert akkor már nem mi irányítunk) hogy elválaszt minket önmagától. Ilyenkor vagy még lejjebb kerülünk, mint üledék, vagy felgyorsulunk. Legritkábban a parton találhatjuk magunkat. Bármelyik is adódik, egy mindenben közös, hogy a zenénknek ott van vége. Mindezt felvenni, rögzíteni lehetetlen. Ha ezt reprodukálni lehetne, az minden öntudat lényegi átalakulásával járna. A legsikeresebben eddig a g-27.h-18-w jelű csoportnak sikerült megközelítenie ezt a feladatot valahol Ázsiában. A következmények váratlan felismeréshez vezettek.”

…

Mikor ezt a levelet írom Lily még mindig a hajón lehet. Nem tudom elérni, de pontosan tudom azt, amit ő. Ezekről még nem lehet beszélni, mert rengeteg munka vár ránk a további szervezésben, az archívum talán csak a legvégén lesz elérhető bárki számára. Utána még értelmezni is kéne. Én viszont kezdem szétkapcsolni a szálakat, mert így is túl nagy a terhelés. J.-t pedig emiatt már nem látom úgy, ahogy korábban. Ha sikerül újra együtt lennünk átbeszéljük az egészet még egyszer.

(Addig is megkeresem azt a maszkot, amit első találkozásunkkor viseltem. A nehéz része ennek az, hogy már nem emlékszem hova tettem, vagy hogyan is nézett ki egyáltalán. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy előkerül.)

Fejezetek Lily és Sofie üzeneteiből (8)

Új szemével, amit otthonról hozott rövid hazatérése után, J. képes volt olyan képek megfigyelésére és létrehozására, amik neuronjainak eddig ismeretlen összekapcsolódásán alapultak, ahol a vizuálisan megidézett személyes emlékképek, képzelőerő és a befogadás során dramaturgiailag megkomponálva adagolható új ingerek közti lebegő hatás segítségével hozott létre plakátokat és reklámanyagokat. Mikor ránézett egy ilyen munkára, azt sohasem láthatta meg teljes egészében és minden részletében. Mindig maradt mozgástere. Mint egy térképes vagy műholdképes navigációs szoftverben képes volt a szem fókuszának apró igazításaival nagyon nagy távlatokból vagy épp egész közelről megfigyelni egy-egy területet, de a mozgásnak mintha egyik irányba se lett volna vége, idővel újabb addíciók bukkantak elő és mindig el tudott jutni mélyebbre is. A szöveges tipográfiai elemek például folyékony olajként gördülő átmenetekkel bontakoztak ki egy naturalisztikus motívumból, ami pedig előtte csupán egy egyszerűbb logónak tűnt a képen a bal alsó sarokban. Minden felbukkanó információ a szemlélő aktív figyelmének okozataként új elágazásokat nyitott meg, felfedve kimeríthetetlen gazdagságát a részleteknek és egyben szemléletesen összekapcsolva a befogadó halmazok egészével, a képi rendszer összefüggéseivel. Az elemeknek volt előzménye és következménye, amit az adott pillanatban már, vagy épp még nem láthatott. A tárgy egyszerre volt megkomponált és kreatívan saját, megismételhetetlen újdonság. A folyamatosan váltózó képen a mozgásokat saját tempóban a tekintet iránya és az egy ponton töltött egységnyi idő is meghatározta, túl a változtatható fókusz eszközén, ami egyfajta gázpedál volt. Vagy ott volt például az agyban a szöveges részek elolvasásával létrejövő értelmezés transzformáló hatása, ami nem csak újabb hivatkozásokat mutatott fel, de az elemek elrendezését minden leírható stíluselemmel együtt úgy absztrahálta, hogy az a jelentést erősítette, körvonalazta, majd árnyalta finomabbra, hogy végül teljesen ellenpontozva azt szétolvadjon egy új motívum asszociációjában és a szimbólumok bonyolult hálózatában, többértelműségében. Egy képen nagyon sok információ lekérhető volt egy adott témával kapcsolatban ennek az újfajta módszernek a segítségével, de sohasem érzékelhette a szemlélő ennek minden elemét, a kompozíciót és a „történetet” a befogadó alakította és a fontos üzenetet is ő hívta elő. Megszűnt a szerkezetekkel történő bíbelődés is, a legnagyobb munka a gigantikus enciklopédiai keresőmotor idegrendszer alapú felépítése és a hordozófelületre érzékeny bioszenzorok megalkotása volt. Ez minden képnél egyedileg történt, így egészen új élményt jelentett egy másik grafikus alkotása. Stílusirányzatok is kialakultak, egy-egy cég egészen ügyes márkaépítést ért el ilyen reklámokkal. A fraktálszerűen a képbe szőtt vállalati arculatok elkápráztatták a vevőket. Sokan régi képeiket ültették át ebbe az új technikába. Egy lemezborítónál megcsinálták, hogy az ábrázolt zenekartagok szemét tüzetesebben megnézve hirtelen az általuk játszott hangszer változó mozgóképe jelent meg, mintegy a szembogárban tükröződve, amiből a műveltebb szemlélő akár még a konkrét akkordokat is le tudta olvasni, amik ekkor a gitárhúrokon csillogó fényben egy talpas antikva betűkké összeolvadó dalszöveg fölé íródtak ki, lefelé és fölfelé akár félhangonkénti transzponálásokkal és egy mellékelt tabulatúrával, ami egyedi piktogramokkal ábrázolta az egész jelenetet, ha épp elkaptad a képen ide-oda mozgó, muzsikáló zenészek tekintetét, miután megláttad a próbatermük nyitott ajtaját a folyosó végén abban a vörös téglás épületben, ami a város naplementéjének fényében keretezte a látottakat. Az egész persze csak a számlistát böngészve vált így láthatóvá, épp az adott dal címét olvasva, amikor az egyik betű színén elidőzve felismertük, hogy az úgy változik, mint az alkonyati égbolt azon a felhőtlen nyári meleg nap után, mikor beraktuk a lemezt a lejátszóba és kezünkbe vettük a tokot. A betűk kövérsége ilyenkor a lemenő napkorong látványához hasonlóan fogyatkozott, de nem tűnt el teljesen, akármeddig néztük is. Reggel persze megint egy picit más színharmóniát lehetett tapasztalni az album megjelenésén. Ezek a változások a befogadó környezetének következményeiként az agyunknak eddig csak az alvás során tapasztalt képességeiben fejeződött ki. Az energiafelhasználás megnövekedett és a hatás is ehhez volt fogható. Volt olyan, hogy egy grafikus egy többemeletes épületet, amit naturalisztikusan megformált emberi alakok kőből faragott apró szobraival borított be, gyors forgás közben ábrázolt, vetett árnyékokkal és mindennel együtt, elképesztő részletességgel, nagyon nagy felbontásban, hibátlanul. Csak rengeteg számítás árán volt lehetséges megtapasztalni. A legérdekesebb jelenség ezekkel a képekkel kapcsolatban mégis az, hogy minden esetben teljesen egyedi volt a befogadók élménye. Nem láthatta ugyanazt egyszer sem, akármennyire összpontosított, mindig egy apró részlet miatt más került előtérbe, és emiatt elcsúszott az egész a korábbi elrendezéshez képest. Még a címszövegek is máshogy ábrázolódtak, ha például már fejből ismertük, mert láttuk korábban. Egész egyszerűen nem az lett a fontos, vagyis inkább kivonódott a látványból, nem terhelve az összképet. A hangsúly mindig egyfajta újdonság befogadásán volt az agyunk oldaláról vizsgálva. Nem lehetett többször ugyanabba a folyóba lépni. Sokszor a forrás is elapadt és nagyon koncentrálni kellett, hogy kivegyünk valami értelmeset vagy látványosat egy sokat nézegetett képből. Egész durva torzulásokká és csak nagyon egyéni megfejtésekkel bíró absztrakciókká tudott válni egy korábban kellemes kép. Egy jól átolvasott szórólap felfoghatatlanul zavaros és epilepsziát okozó gyors vibrálásokká silányulhatott. Viszont egy számunkra érdekes könyv borítója megunhatatlanul fejlődött a szöveg olvasásával párhuzamosan abba az irányba, ahol az új információk folyamatosan felülírták a korábbi élményeket, így frissítve ugyanannak a többször látott képnek visszatérő motívumait. Felismertünk részleteket, amik felett eddig átsiklottunk és a perspektíva is egyre szabadabb lett. A teoretikusok ezt nevezték posztexplicatuszi transzvizualizációnak.

Más kérdés, hogy nehéz volt egymással megbeszélni vagy épp elemezni egy-egy ilyen munkát, annyira mást látott mindenki. J. emiatt is kezdett el később foglalkozni egy teljesen más műfajjal, noha ott is egészen követhetetlenné és távolivá vált a kortársaktól, vagy a befogadóktól.

7

Fejezetek Lily és Sofie üzeneteiből (7)

J. puha sötétségben eszmélt. A szobából távozó lányok meztelen lábait homályosan és nehezen követhetően látta még, mikor kinyitotta szemét a becézgető, kedves suttogások hangjára. A mentaillatú levegő egyre kékesebb fényként kezdte túlvilágítani a sárgás lámpákat a nyitott ablak kivágásában. A madarak hangjai emberi kacajjá váltak, majd minden csendes lett. Kipihent volt.

Lent a konyhában reggelivel várta a család. Mintha születésnapja lett volna, mindenki összegyűlt a tiszteletére és kedveskedett neki. Úgy érezte fiatalabb lett és a többiek is nagyon jó formában voltak. Jó kedvű volt és felszabadult, annak ellenére, hogy sehogy sem állt össze a fejében a kép. Minden természetesnek és magától értetődőnek tűnt egy olyan világban, ahol semmi és senki sem volt a helyén. Úgy rémlett nem itt kellene lennie már rég, és valami nagyon fontos részt félbehagyott, amit sürgősen és bármi áron folytatnia kell, de nem mert elindulni. Valami szégyenérzet miatt gondolni se mert ilyesmire. Úgy vélte ez azért van, mert csak nemrég engedték el a kezelésről és még sokszor álmodott is róla. 

Egyre feszültebb lett. Az út pedig odakint folytatódott. Valakit meg kell találnia. Hol lehet? Csak később tűnt fel neki milyen régóta nem is járhatott otthon. Az egész ház megváltozott, nem ismerte fel a belső tereket. Tényleg hol lehet? Elköltöztek volna?

Az egyre erősödő bizonytalansága miatt kikísérték a kertbe, hátha képes lesz felfogni valamit. Mindenki türelmesen beszélt hozzá, de vigyáztak az ingerek adagolásával. Megtanácskozták felette, mennyire mehet ki és úgy határoztak a kert bőven elég lesz még. Közben mosolyogtak. J.-nek ez őszinte kedvesség volt és nem érezte a fölény gúnyos kifejezésének. Nem is volt az. Lassan kilépett az üvegajtón a teraszra ahol a pálma levelei az arcát simogatták. Nem látott ki a növényektől, ezért engedélyt kért, hogy körülnézzen messzebb. Közvetlenül a lába alatt megtalált egy apró ösvényt ami kikanyarodott a fák és levelek mellől. Elindulva rajta szűk köröket írt le a magasba nyúló zöld boltozatok alatt, hogy több fordulat után elszédülve kiérjen erről a piramisszerű kúpos építményről egy füves területre és megpillanthassa a kert szélét, ami egy óriási üvegbúraként a házuk tetejéig ért. Meglátta benne a tükörképét, amiben nem ismert magára. 

- Az egész kicserélhető. -mondták szülei.

- A forma és az anyag meghatározza a lehetőségeinket, de képesek vagyunk felépíteni, amit csak akarunk. A törvények megengedik. Az az óriási éjjeli lepke és az apró világító bogár abban a sötét lyukban, ahol elaludtál a múltkor képes volt elültetni a félelmeken keresztül is az utazások felismerését. Persze sokan előbb szétszedetik magukat teljesen, ami rengeteg fájdalommal jár. Elkerülhetetlen, de aki figyel és gyakorol sokat tanul a megsemmisítő találkozásokból. Lelassul, apróvá válik és távolivá, elveszettségéből mégis felépíti azt, ami volt, persze más formában, ugyanúgy. -mesélték.

J. felismerése könnyeddé tette.

- Ti már nem azok vagytok, akiket én ismerek. Köszönöm, hogy megmutatjátok nekem, milyen is lenne minden, amikor én még nem vagyok közöttetek. Jelenlétem megérkezés, visszatérés és elindulás egyszerre. Választásaitok és lépéseitek juttattak ide. Ha ez átformálható, akkor nem minden esetben szükségszerű, hogy itt legyek köztetek. Ez csak az egyik lehetőség. Már mostani alakom is ismeretlen újdonság. Valamikor régen ti sem ugyanazt választottátok, ezért már semmi sem lehet ugyanaz, ami utána következik. Csodálkozom, hogyan lehetséges ez. Mégis egészen én vagyok itt most, pedig sejtjeimben más lehet már az örökítőanyag. Génjeim nem vártak rám. Azok a lányok reggel mind képesek voltak továbbadni egyedi szerkezetemet. Vajon hol lehetnek? Még egyiket sem láttam azóta. Hová bújnak? Mikor lesz a választásom eredménye kézzelfogható? Indulnom kell. Megkeresni... Megtalálni... Kiválasztani... -motyogta J., miközben a kert hátuljában felismerte nagyszülei udvarát, immár kivágott fáival, csupaszon és szárazon. Régen egy lugas volt. Mintha mások építették volna fel a kisházat, ami modern ízlésével elütött az emlékeiben szereplő szerényebb kivitelű mellékszárnytól. Úgy érezte egyre jobban múlik az idő és mindenki egyre távolabb kerül tőle. Felismerte ugyan azt, ami sajátosan közelivé tette a számára kedves helyet, mégis látta mennyire idegen lett ezzel együtt az egész. Becsukta a szemét. A többiek visszamentek a házba. Egyedül maradt. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy mégse kellett volna lenyelnie azt a tablettát, amit még a vonaton kapott. Mi is történt azóta? Kérdezte magától, de a válaszhoz több is kellett annál, minthogy magába nézzen.