Új szemével, amit otthonról hozott rövid hazatérése után, J. képes volt olyan képek megfigyelésére és létrehozására, amik neuronjainak eddig ismeretlen összekapcsolódásán alapultak, ahol a vizuálisan megidézett személyes emlékképek, képzelőerő és a befogadás során dramaturgiailag megkomponálva adagolható új ingerek közti lebegő hatás segítségével hozott létre plakátokat és reklámanyagokat. Mikor ránézett egy ilyen munkára, azt sohasem láthatta meg teljes egészében és minden részletében. Mindig maradt mozgástere. Mint egy térképes vagy műholdképes navigációs szoftverben képes volt a szem fókuszának apró igazításaival nagyon nagy távlatokból vagy épp egész közelről megfigyelni egy-egy területet, de a mozgásnak mintha egyik irányba se lett volna vége, idővel újabb addíciók bukkantak elő és mindig el tudott jutni mélyebbre is. A szöveges tipográfiai elemek például folyékony olajként gördülő átmenetekkel bontakoztak ki egy naturalisztikus motívumból, ami pedig előtte csupán egy egyszerűbb logónak tűnt a képen a bal alsó sarokban. Minden felbukkanó információ a szemlélő aktív figyelmének okozataként új elágazásokat nyitott meg, felfedve kimeríthetetlen gazdagságát a részleteknek és egyben szemléletesen összekapcsolva a befogadó halmazok egészével, a képi rendszer összefüggéseivel. Az elemeknek volt előzménye és következménye, amit az adott pillanatban már, vagy épp még nem láthatott. A tárgy egyszerre volt megkomponált és kreatívan saját, megismételhetetlen újdonság. A folyamatosan váltózó képen a mozgásokat saját tempóban a tekintet iránya és az egy ponton töltött egységnyi idő is meghatározta, túl a változtatható fókusz eszközén, ami egyfajta gázpedál volt. Vagy ott volt például az agyban a szöveges részek elolvasásával létrejövő értelmezés transzformáló hatása, ami nem csak újabb hivatkozásokat mutatott fel, de az elemek elrendezését minden leírható stíluselemmel együtt úgy absztrahálta, hogy az a jelentést erősítette, körvonalazta, majd árnyalta finomabbra, hogy végül teljesen ellenpontozva azt szétolvadjon egy új motívum asszociációjában és a szimbólumok bonyolult hálózatában, többértelműségében. Egy képen nagyon sok információ lekérhető volt egy adott témával kapcsolatban ennek az újfajta módszernek a segítségével, de sohasem érzékelhette a szemlélő ennek minden elemét, a kompozíciót és a „történetet” a befogadó alakította és a fontos üzenetet is ő hívta elő. Megszűnt a szerkezetekkel történő bíbelődés is, a legnagyobb munka a gigantikus enciklopédiai keresőmotor idegrendszer alapú felépítése és a hordozófelületre érzékeny bioszenzorok megalkotása volt. Ez minden képnél egyedileg történt, így egészen új élményt jelentett egy másik grafikus alkotása. Stílusirányzatok is kialakultak, egy-egy cég egészen ügyes márkaépítést ért el ilyen reklámokkal. A fraktálszerűen a képbe szőtt vállalati arculatok elkápráztatták a vevőket. Sokan régi képeiket ültették át ebbe az új technikába. Egy lemezborítónál megcsinálták, hogy az ábrázolt zenekartagok szemét tüzetesebben megnézve hirtelen az általuk játszott hangszer változó mozgóképe jelent meg, mintegy a szembogárban tükröződve, amiből a műveltebb szemlélő akár még a konkrét akkordokat is le tudta olvasni, amik ekkor a gitárhúrokon csillogó fényben egy talpas antikva betűkké összeolvadó dalszöveg fölé íródtak ki, lefelé és fölfelé akár félhangonkénti transzponálásokkal és egy mellékelt tabulatúrával, ami egyedi piktogramokkal ábrázolta az egész jelenetet, ha épp elkaptad a képen ide-oda mozgó, muzsikáló zenészek tekintetét, miután megláttad a próbatermük nyitott ajtaját a folyosó végén abban a vörös téglás épületben, ami a város naplementéjének fényében keretezte a látottakat. Az egész persze csak a számlistát böngészve vált így láthatóvá, épp az adott dal címét olvasva, amikor az egyik betű színén elidőzve felismertük, hogy az úgy változik, mint az alkonyati égbolt azon a felhőtlen nyári meleg nap után, mikor beraktuk a lemezt a lejátszóba és kezünkbe vettük a tokot. A betűk kövérsége ilyenkor a lemenő napkorong látványához hasonlóan fogyatkozott, de nem tűnt el teljesen, akármeddig néztük is. Reggel persze megint egy picit más színharmóniát lehetett tapasztalni az album megjelenésén. Ezek a változások a befogadó környezetének következményeiként az agyunknak eddig csak az alvás során tapasztalt képességeiben fejeződött ki. Az energiafelhasználás megnövekedett és a hatás is ehhez volt fogható. Volt olyan, hogy egy grafikus egy többemeletes épületet, amit naturalisztikusan megformált emberi alakok kőből faragott apró szobraival borított be, gyors forgás közben ábrázolt, vetett árnyékokkal és mindennel együtt, elképesztő részletességgel, nagyon nagy felbontásban, hibátlanul. Csak rengeteg számítás árán volt lehetséges megtapasztalni. A legérdekesebb jelenség ezekkel a képekkel kapcsolatban mégis az, hogy minden esetben teljesen egyedi volt a befogadók élménye. Nem láthatta ugyanazt egyszer sem, akármennyire összpontosított, mindig egy apró részlet miatt más került előtérbe, és emiatt elcsúszott az egész a korábbi elrendezéshez képest. Még a címszövegek is máshogy ábrázolódtak, ha például már fejből ismertük, mert láttuk korábban. Egész egyszerűen nem az lett a fontos, vagyis inkább kivonódott a látványból, nem terhelve az összképet. A hangsúly mindig egyfajta újdonság befogadásán volt az agyunk oldaláról vizsgálva. Nem lehetett többször ugyanabba a folyóba lépni. Sokszor a forrás is elapadt és nagyon koncentrálni kellett, hogy kivegyünk valami értelmeset vagy látványosat egy sokat nézegetett képből. Egész durva torzulásokká és csak nagyon egyéni megfejtésekkel bíró absztrakciókká tudott válni egy korábban kellemes kép. Egy jól átolvasott szórólap felfoghatatlanul zavaros és epilepsziát okozó gyors vibrálásokká silányulhatott. Viszont egy számunkra érdekes könyv borítója megunhatatlanul fejlődött a szöveg olvasásával párhuzamosan abba az irányba, ahol az új információk folyamatosan felülírták a korábbi élményeket, így frissítve ugyanannak a többször látott képnek visszatérő motívumait. Felismertünk részleteket, amik felett eddig átsiklottunk és a perspektíva is egyre szabadabb lett. A teoretikusok ezt nevezték posztexplicatuszi transzvizualizációnak.
Más kérdés, hogy nehéz volt egymással megbeszélni vagy épp elemezni egy-egy ilyen munkát, annyira mást látott mindenki. J. emiatt is kezdett el később foglalkozni egy teljesen más műfajjal, noha ott is egészen követhetetlenné és távolivá vált a kortársaktól, vagy a befogadóktól.
