2

Fejezetek Lily és Sofie üzeneteiből (2)

Az a laboratórium mintha teljesen fel lett volna készülve a változásra. Idejében alkalmazták azt a technológiai áttörést, ami előfeltétele volt a felismerésnek. A munkatársak egymás genetikai hasonmásai lehettek, apró eltérésekkel, de erről senki nem beszélt a felhőkarcolón kívül. Aki bejutott az épületbe, az is csak egyikükkel tárgyalhatott a vízióval kapcsolatban, míg a többieket sohasem láthatta, habár levelezésben álltak egymással addig a tavaszi napig. 

Az első példányokat állítólag az orvosi egyetemek szállították le, először még nem kis pénz ellenében, majd egyre inkább befektetésként a jövőbe. Az új munkatársak, vagyis inkább vegyi megfelelőik már az épületben fejlődhettek. Biológiailag egy külön megoldás volt ez a korábban felmerülő problémákra, amit a környezet irányíthatatlan változási idéztek elő. A felhőkarcolóban elvileg minden élettani folyamat és környezeti körülmény szabályozva volt.  

A kutyákat is beépítették a munkába. Ők voltak a hibás felismerések elpusztítói, amennyiben egy ébredés előidézését pusztulásként írhatjuk le. Annyiban végérvényes volt ez a folyamat, hogy aki egyszer egy kutyával találkozott az épületben, az már nem tért oda vissza többé. Ezek az állatok megfelelő szinten barátként és fenyegetésként is felléphettek ugyanabban a folyosóban. A közös az volt ezekben a találkozásokban, hogy mindig a kutyáknak lett igazuk az alanyokkal szemben. Ezt az eredményt a megfelelő  aprólékossággal dolgozó labirintus rajzolóknak is köszönhetjük, hiszen ők kellőképp beépítették ebbe a munkába az emberi teljesítőképesség agyi kapacitásának kihasználását, ami szinte mindent kivett a vendégekből. A labirintus pedig elkerülhetetlen volt annak, aki a liftajtónál állt, vagyis a vendégség része volt.

J. nem emlékezett rá, hogy mikor kapta a meghívót az első találkozóra. Az égen akkor még nem szárnyaltak kecses árnyakként azok az ősi állatok, amiket a paleontológia pterodachtylusként nevezett meg korábban, vagyis az első munka befejezése után. Azt viszont tudta, hogy már az új, igazi darabján dolgozik, ami addig elképzelhetetlen volt számára, és ami a bejáratós feladatmegoldások végét jelentette.

A korábbi gyakorlatok felkészítették őt a tanulásra is és igazi újdonságok létrehozására is. A játék akkor már működött. Ő  is részese volt, ő is formálta a  környezetét és kivette részét a nyereségből. A játék vesztesei nem is juthattak be az egyetemre, de ezt ők nem is bánták. Mindenki felismerte az épület nagyságát és ebben a tekintetben nem vesztett semmit. A maszkokat ugyanúgy mindenki megtalálta vagy az utcán vagy egy könyv valamelyik oldalának valamelyik betűjében, esetleg egy térképben. J. egy idegen ágyban találta meg egy mediterrán tengerparti nyár valamelyik alkonyán. Tisztán emlékezett azokra a fényképekre is amiket a szekrény tetején talált azokban a hetekben és amik annyira tetszettek neki, mert egy távoli és gyönyörű arcot ábrázoltak, akinek tulajdonosa nem mellesleg ugyanolyan egyetemre járt mint ő, egy másik országban. Le is rajzolta ezt az arcot vázlatos vonalakkal, hogy magával vihesse. A fényképeket nem akarta eltenni, még akkor sem, ha korábban eltett a közös játékokból egy-egy dinoszaurusz kártyát, főleg a ragadozókat. Ezek után a lopások után mindig bűntudata volt és a zsákmányt el is rejtette jó mélyen a fiók aljára, hogy ne találkozzon vele és bűnös tettének emlékével túl sokszor. Az eredeti fénykép maradt, míg a tökéletlen másolat is ottmaradt később régi asztalának alsó fiókjában, amit nagyon ritkán húzott ki. Emlékeztette valamire, amit a játék lényegének is hívnak sokan. Ő betudta annak ezt a nemtörődömséget, hogy a maszk elvette akkor minden idejét. Egyszerű álarc volt az övé, szinte átlagos, de mindenképp megnyerő. A szem két vonallá egyszerűsödött, az orr és a száj alatta eltörpültek, míg az arcrész és annak gömbölyűsége ki volt hangsúlyozva két piros körrel is. Sokan viseltek hasonló maszkot, nők és férfiak egyaránt. J. mindig lányok szerepeltetésével írta le a maszk történetét. Büszke volt rá, és örült ennek a találmánynak, ami az egyik legősibb eszköze volt a feladatok elvégzésének. Sajnos mikor a felhőkarcolóban járt leesett róla és megtalálták a kutyák. Visszakapta, és azóta körültekintőbben viseli, pedig a felismerés óta már nem lenne rá szüksége.

J.-nek csak arra volt szüksége, hogy részese legyen a változásnak, mikor nyilvánvalóvá válik a látogatás valósága.

...

1

Fejezetek Lily és Sofie üzeneteiből (1)

Közel járt a felismeréshez. A nyírfalevelek árnyéka mozgó mintázatok garmadáját rajzolta a falra a déli napfényben. Hamarosan felhők úsztak a vetített kép elé és a változás újabb felismerést szült J. fejében. Már túl sok idő eltelt, már megint csak a falat figyelte és újra csak ugyanoda jutott, mintha körbeforgott volna az értelme annak az egészen nyílvánvaló ténynek, hogy még mindig a szobában van.

A hírek szerint már teljes bizonyosságot nyert minden, ami sokáig kétségesnek látszott. Itt jártak, és még mindig itt lehetnek. A felismerése ennek az egyszerű ténynek először bénító hatású volt. Senki se tudta, hogy mit is kezdjen a felismeréssel. A saját bőrünkön megtapasztalt találkozás ismerőssé tette azokat, akik korábban még csak nem is látták egymást. Sokakat összekapcsolt ez a csupán néhány órája, az előző este történt eseménylánc. J. akkor épp az egyetemen volt. A többiek pedig kint az utcán, a lakásukban, egy másik egyetemen, vagyis bárhol. J. számára egy másik világban.

"Lett valami eredménye a korábbi munkádnak?" Kérdezte J. egyik szaktársa, akivel mostanában ritkán találkozott, mert ritkán járt az egyetem környékén.

"Majd meglátjuk. Eddig jók a fejlemények."

A folyosó visszhangzott kettejük párbeszédétől, pedig nem beszéltek hangosan. Egyedül voltak. Már későre járt, a többi osztálytársa pedig mind a kollégiumban vagy a közeli kocsmában várták a találkozást, ami annyi mindent megváltoztatott nemcsak a városban és az országban.

J.-nek a korábbi munkája járt a fejében. Mikor barátja elment és csatlakozott a többiekhez ő még a teremben maradt összepakolni a holmiját, amit egész nap otthagyott az asztalán és a fogason, miközben az épület többi előadótermében egy teljesen új munka körvonalai kezdtek kirajzolódni. 

"Nagyobb hatású is lehetne ez az egész. Nekem kicsit összecsapottnak tűnik és itt nem csak a kidolgozásra gondolok." Mondta J. barátja még az első közös tervükkel kapcsolatban.

"S. szerint te nem voltál elég jó A. Nem figyeltél arra, amit mondott, pedig pontosan elmagyarázta, hogyan kéri a fájlokat. Ez az egész nem így kéne, hogy kinézzen. Majd este megcsinálom akkor én rendesen."

"Jó, de ha megvan küldd már át nekem is, lesz egy kis időm és akkor átfutok az egészen én is."

"Remélem ébren leszel még, mire ezt befejezem. Már így is sok időt elvesztegettem itt veled."

"Jó, akkor este majd beszélünk." Ezzel A. úgy érezte, megtette amit megtehetett és többé nem is nézett rá a programra. Az egészet J. rakta össze aznap este. S. szerint pedig, aki az egész ügyet fölkarolta még a kezdetek kezdetén, ez az egész egyszer majd sokat fog jelenteni nekik.

S. volt szellemileg az egyik legelevenebb a Mesterek közül. Ő talán még a felismerés pillanataira is teljesen fel volt készülve, már amennyire az ilyesmire egyáltalán fel lehet készülni a gondolataink segítségével. Legújabb munkájában egy felhőkarcoló belső programozásán dolgozott, amiből J. csak a lift vízióját láthatta egyenlőre. Az épület környezetén már egy másik egyetem munkatársai dolgoztak. Az egész egy éjszakai grafikával volt átélhető, ahova kicsit részegen, egy jól sikerült koncert után érkezett a megfigyelő a forgatókönyv szerint. Elkeveredett a többiektől és eltévedt. Akkor meglátta a hatalmas épületet, ami kék és lila fénnyel világított. Fogta a nehéz hangszerét és megpróbált bejutni, mert kint viharos felhőszakadás készült. Itt kicsit elnagyolttá vált a munka, a következő emlékek szerint már az acélosan csillogó lift előtt álltunk az épület belsejében, ahova a kinti mennydörgés mély hangjai is beszűrődtek, rendre megkésve a villanások után. Ez a megoldás még annyira visszafogott volt, hogy itt még nem emelkedett fel érezhetően a pulzusunk. Ami a liftajtót illeti J. már nem tudott visszemlékezni arra, hogy nyitva vagy csukva találta e, de a belső tér nagysága és pompája kárpótolta ezt a hiányos megoldást. A kabin vezérlőpultja volt az egyetlen interaktív felület. Folyamatosan változott az alakja és a színe, miközben a gombok száma se maradt állandó. Itt lépett életbe az első igazi intuitív kezelés. Aki ezen túljutott az már utazhatott is a felhőkarcoló teteje felé, ahol a laboratóriumok voltak.

...